175 évvel ezelõtt, 1821. március 29-én Kapuváron született Lumniczer Sándor neves családban. Nagyapja, Lumnitzer István (még tz-vel) Pozsony város fõorvosa, híres botanikus is; apja Lumnitzer József a kor neves mezõgazdásza, anyja pedig Schoepf Zsuzsanna, Schoepf-Merei Ágost húga. Iskoláit Kõszegen, Pozsonyban, majd Sopronban végzi. Orvosi tanulmányait a kor szokásainak megfelelõen Pesten és Bécsben folytatta. A pesti egyetemen ekkor Stáhly Ignácz volt a kari igazgató, tanárai között volt Bugát Pál (elméleti orvostan), Fabini Tódor (szemészet) és legfõképpen Balassa János (gyakorlati sebészet). 1844-ben 45-en végeztek, évfolyamtársa többek között Markusovszky Lajos, de Bécsben ismeretséget kötött az ugyancsak 1844-ben végzõ Semmelweis-szel is. 1843-45 között Balassa mellett tiszteletbeli segéd. 1844-ben sebésztudorrá, majd orvostudorrá avatják. Ez utóbbihoz disszertációt kellett írnia, melynek témájául - nyílván Balassa indíttatására - a képlõ sebészetet választotta. 1845-47 között a "bécsi iskola" híres sebésze, Schuh professzor mellett dolgozik Bécsben, közben 1846-ban szülészmesterré is avatják. 1847. januárban természetesen Pestre siet, amikor -néhány hónappal Morton és Warren után- Balassa klinikáján sor kerül az elsõ magyarországi éter-bódításra. A mûtétnél Balassa mellett ott állt az új magyar orvos-generáció színe-java: Markusovszky, Korányi Frigyes, Arányi, Bókai és Lumniczer is. Ezután európai tanulmányútra indul, végigjárja Párizs, London, Zürich híres sebészeinek klinikáit. 1848-ban természetesen az õ életét is a történelmi események alakítják. 1848. augusztusban zászlóalji fõorvos, majd törzsorvos, végül 1849. júliustól a honvédség egészségügyi fõnöke, 28 évesen (!). Ebben a pozícióban - haláláig tartó jóbarátja, az akkor kinevezett fõvezér Görgey Artúr javaslatára - Flór Ferencet váltja. Szakmai mûködésérõl, szervezõképességérõl csak felsõ fokokban beszélnek, Görgey ezt írja róla: " szervezõ tehetséggel, éber körültekintéssel, elõrelátással és folytonos elõregondoskodással, továbbá szigorú rendszeretettel, testi fáradságot nem ismerõ, mindig egykedvû lelki bátorsággal és hozzá még oly személyes tekintettel bír, melynélfogva egyetlen bátorító szava elegendõ, hogy a legszélsõbb erõmegfeszítésre, sõt - mikor olyan a helyzet - halálmegvetõ kitartásra lelkesítse alájarendelt orvostársait". 1849-ben õ írja meg és adja ki az elsõ magyar honvéd sebészorvosi könyvet: "Ideiglenes utasítás a földunai m.k. hadsereg orvosai számára miheztartás végett a Hadi-Fõvezérség meghagyásából" címmel. A szabadságharc bukása után Lumniczert internálják, majd besorozzák az osztrák seregbe betegápolónak (!!). Bár Haynau bukása után barátai közbenjárására leszerelik, a honvédorvosi kar utolsó fõnöke állást nem kap, így inkább második európai tanulmányútjára indul. Visszatérése után Balassa kínál számára magánasszisztensi állást (aki addigra már visszakapta a szabadságharc bukása után elvett katedráját). A Balassa szellemi vezetésével kialakuló ún. "pesti orvosi iskola" tagjaként õ is tevékeny szerepet játszik abban, hogy Markusovszky alapításában 1857-ben létrejöjjön az Orvosi Hetilap. Bár az orvosi szakmai életben igen aktívan részt vesz, megfelelõ állást igen nehezen kap. 1861-ben - eleinte díjtalanul - elvállalja az akkori egyetlen pesti kórház, a Szent Rókus Kórház II. sebészeti osztályának vezetését. 1868-ban "Az erõmûvi sértések tanából" kap egyetemi magántanári, 1872-ben rendkívüli tanár címet és csak 1880-ban nevezik ki rendes tanárnak, amikor a Rókus Kórház II. sebészetét átveszi az egyetem II. Sebészeti Klinikának. ( Eközben 1870-ben hiába pályázik Balassa megüresedett tanszékére Kovács Józseffel szemben). Számos szakmai elismerés éri: a Magyar Királyi Orvosegyesületnek fõtitkára, alelnöke, majd 1880-86 között elnöke, szerepet játszik a Magyar Vöröskereszt és az Országos Közegészségügyi Tanács létrehozásában (ez utóbbinak 1881-tõl szintén elnöke).Nevét viseli a Lumniczer-fogó. Szakmai és oktatói tevékenységét utóda, Réczey Imre a következõképpen jellemzi: "Tanári mûködésében fõleg azon páratlan szorgalom és lelkiismeretesség által tûnt ki, melylyel hivatása kötelességeit teljesítette. Mindhaláláig a sebészet rohamos haladását szemmel kísérte és klinikáján a legmodernebb felfogásokat és eljárásokat törekedett meghonosítani, nemcsak elõadásai és gyakorlata által, hanem irodalmi mûködése által is. Mûvei bár nem úttörõk, de mindig a kor színvonalán állók s nagyrészük az újabb sebészeti vívmányoknak hazánkban való meghonosításához lényegesen hozzájárultak. Õ volt pl. a legelsõ, ki hazánkban a Lister-féle carbolpastával tett kísérleteket a sebek gyógyításában. Elõadása vontatott volt ugyan, de mindig oktató s azért tanítványai örömmel keresték fel klinikáját, mert itt a sebészet újabb vívmányait sajátíthatták el. Mûtevésében nagy megfontolással járt el és kitûnõ mûtõi technikával rendelkezett. Mindezen széles körû szakmai tevékenység mellett rendkívül színes egyéniség. Több nyelven beszélt, igen nagy olvasottságú ember volt. Jól vívott és lovagolt, szellemes társalgó, kiválóan táncolt - képes volt a zajló Dunán fél napig tartó csónakázással átkelni egy bál kedvéért - orvosbálra õmaga is komponált keringõt, kiválóan rajzolt. Mindemellett végtelenül korrekt ember volt: : "Igaztól eltérõ szó ajakát el nem hagyta, soha olyat nem cselekedett, ami igaztalan lett volna mással szemben...Igy soha ügy rovására senkivel nem paktált, így sokan kimértnek és hidegnek tartották" - írta róla tanítványa Janny Gyula emlékbeszédében. Tagja a Német Sebésztársaságnak, levelezõ tagja a bécsi orvosegyesületnek. A politikai enyhülés következtében - újabb hivatalos elismerések is érik : királyi tanácsos, majd miniszteri tanácsos (1884), végül a fõrendiház tagja lett (1885). Élete utolsó éveiben is folyamatosan tevékenykedett - az egyre jobban elhatalmasodó tuberculosis ellenére. 1892. január 30-én hunyt el. Itthon Janny Gyula búcsúztatta emlékbeszédben, külföldön pedig - magyar orvos számára ritka megtiszteltetésként - a Lancet emlékezett meg róla nekrológban ("Lumnitzer was a great and skilful surgeon"). Az életpálya ismertetése során csak futólag említettem Lumniczer kapcsolatát a plasztikai sebészettel. Ez a kapocs elsõsorban az orvostudori disszertáció, és ez az 1844-ben megjelent 46 oldalas könyvecske az elsõ magyar plasztikai sebészeti könyv. Hangsúlyozom magyar, akkor, amikor az egyetemi oktatás nyelve fõleg latin és német volt. 1994-ben ünnepelhettük volna 150 éves évfordulóját, ha nem felejtkezünk el róla. Mi lehet a viszonylagos ismeretlenség oka? Az elsõszámú ok nyilván az, hogy ez a mû "csak" egy disszertáció. Hõgyes Endre 1996-ban kiadott Emlékkönyve, mely igen alapos és részletes ismertetõje az egyetem orvosi kara mûködésének, Lumniczer 65 cikkét és elõadását említi, de a sort csak egy 1859-ben, az Orvosi Hetilapban megjelent cikkel kezdi, nem említi sem a plasztikai sebészeti disszertációt, sem a honvédorvosi könyvet. A szabadságharc ügye mellett elkötelezett orvos könyveit nem lehetett szerencsés õrizni, alighanem ez az oka, hogy a plasztikai sebészeti könyv (tudomásom szerint) csak a Széchényi Könyvtárban található meg egy példányban, a honvédsebészi könyv pedig ott sem. További ok lehet, hogy Érczi és Zoltán alapmûként használt könyvének történeti fejezete sem említi. 1964-ben közölt róla elõször adatokat az Orvosi Hetilap. A könyv címlapján ez áll : "Orvos-sebész értekezés a képlõ sebészetrõl általános szempontból. Orvostudorrá létekor írta Lumniczer Sándor sebésztudor. Nyomatott Landerer és Heckenastnál, Pesten 1844-ben. Bár nem találtam adatot a disszertáció megvédésének körülményeirõl, de minden utólagos értékelõje szerint a mû messze túlszárnyalta a szokásos egyetemi szintet. Kiváló összefoglalása a plasztikai sebészet XIX. századi ismereteinek, és nem utolsó sorban Balassa János oktató szellemének. Ismerkedjünk meg röviden Lumniczer méltatlanul kevéssé ismert könyvével. Az elsõ fejezetben a képlõ sebészet fogalmát a következõképpen határozza meg: "A sebészetnek azon ága, melly az emberi életmûség valamely részének csonkaságát vagy hiányát hasonnemû képletek által helyre pótolni tanítja, képlõ vagy képzõ sebészetnek (chirurgia plastica) mondatik. Fõjelleme az illy képlõmûtésnek az, hogy a mûtõ a csonka életmû szomszédságában lévõ vagy távolabbi hasonnemû s elemû részeket a csonka helyre átteszi s oda növeszti, s igy a csonkaság kiegészíttetik és a hiányos életmû zavart mûködései némileg helyre pótoltatnak". Leírja a plasztikai sebészet történeti elõzményeit, javallatait és ellenjavallatait. "Legfontosabb javallatul szolgáljon tehát e pontot illetõleg az illetõ testrész idomának egyéb módon helyre nem állithatása, és az észszerûleg reménylhetõ sikeres eredmény általi nyereségnek a mûtét lehetõ veszélyes következményeihez képesti lényeges túlnyomó aránya". Leírja a mûtéthez szükséges "elõkészítményeket", a mûtét szakaszait. Felosztása szerint " a bõrlemezt képzõ és áttevõ módok lehetnek a távolabb fekvõ részekrõl, illetve a közelfekvõ részekrõl képzettek". Távolról lehetséges: "1. A lemez tökéletes elválasztásával...2.A lemeznek mindaddig el nem választásával, míg az a pótlandó fölülethez nem hegedt". Az 1. pont lényegében a szabad bõrátültetés, melyrõl konklúziója igen érdekes: "A dolgot általában véve, az egészen elválasztott bõrlemez áttétele s máshová növesztése a képlõ sebészet még tisztán meg nem fejtett tételei közé tartozik, mert az egykét szerencsés esetek csak történettani ritkaságokként tekinthetõk, mellyekbõl a dolognak csupán lehetõsége tûnik ki, de bizonytalan sikere a gyakorlatra kevés hasznot igér". ( Még Lumniczer életében írja le majd Reverdin és Thiersch eljárását !) Ismerteti az "olasz", és a "német modorban" készített lebenyeket. A közelfekvõ részekrõl való bõrpótlásnál 8 módot sorol fel, melyek közül a legismertebb az "indiai modor" volt. Felhívja a figyelmet arra, hogy a zsugorodás miatt többet kell metszeni; hogy "a tengelykörüli forgatás soha egy félkört ne tegyen", bemutatja a különbözõ "mûtételeket". Leírja, hogy a "befelé fordított felbõr megváltozik és nyálkahártyához leend hasonló". A bõrlemez áttolását minden részeken ajánlja fedésre. Tárgyalja a vérzéscsillapítást és a varrattechnika fontosságát ( Ez utóbbi mai szemmel igen érdekes: a beöltött tûre kívülrõl helyezték rá az ún. nyolcas kötést, a tûk bent maradtak és "varratszedéskor" a tûket kellett eltávolítani). Leírja a "hegedékeny nyirk" segítségével végbemenõ elsõfokú és "genyel járó gyulladás" által letérejövõ másodfokú hegedést. Végül az "utóbánás" fontosságára hívja fel a figyelmet: "A képlõmûtés után csak akkor reménylhet a sebész kedvezõ eredményt, habár legjobban mûtött is, ha utóbánása célszerû". A disszertáció befejezéseként 9 latin nyelvû tézist függeszt munkájához. Ezek 9. pontja rendkívül érdekes tudománytörténeti tény: " Febris puerperalis non existit" (!!!), vagyis a gyermekágyi láz nem létezik. Ne feledjük, Semmelweis 3-4 évvel késõbb kezdi hirdetni felismerését a gyermekágyi láz és a sepsis azonosságáról ! Megállapíthatjuk, hogy könyve igencsak figyelemreméltó mû. Pontos rögzítése a plasztikai sebészet XIX. század közepi ismereteinek, ma is helytálló megállapítások és megfigyelések sorával. Nyelvezete múlt századi, de véleményem szerint igen élvezetes. Azt pedig nem róhatjuk fel a végzõs orvostanhallgatónak, hogy akkor még nem látta meg a szabad bõrátültetés jelentõségét. A körülményeket figyelembe véve ( hiszen narkózis, érzéstelenítés, sterilitás a mai értelemben nem létezik még akkor) eredményeik csodálnivalók. Mindenkinek ajánlom, hogy ismerje meg Lumniczer és mestere, Balassa plasztikai sebészeti mûveit. A 175 éves Lumniczer és 150 éves plasztikai sebészeti mûve megérdemli az utókor tiszteletét.